Tudják, mikor menjenek Rómába? Majd ha piros hó esik!… Azaz pünkösdkor. Ilyenkor ugyanis tényleg esik. Ha nem is pont hó, de valami nagyon piros.
A Földközi-tenger vidékén sokfelé találunk ókori romokat. Ezek nagytöbbsége, a megnevezésükkel összhangban, tényleg eléggé romos, míg mások viszonylag jobb állapotban vészelték át az évszázadokat. Van azonban egyetlenegy épület, ami – bár szintén az ókorból származik – mégsem rom, hanem teljes, ép, egész. Egy Agrippa nevű consul emeltette még Krisztus születése előtt, majd Hadrianus császár építtette újjá i.sz. 125 körül.
Ez a római Pantheon, ami az épületről elnevezett Piazza della Rotonda közepén áll, önmagában, egyedül. De persze nem ettől egyedülálló az épület. Hanem attól, hogy ezen a cirka 1,500 négyzetméternyi területen egyszerűen megállt az idő. És kétezer éve áll. Itt ugyanis nem kell megerőltetni a fantáziánkat, és nem kell néhány hevenyészett oszlopfő alapján képzelni el, hogy milyen is lehetett egykor az épület. Bőven elég, ha csak használjuk a szemünk. Ne is ácsorogjunk tehát idekint, hanem vegyük fel a turistatömeg ritmusát, és araszoljunk át a tekintélyes méretű gránitoszlopok alatt.
A bent elénk táruló látvány lenyűgöző és mégis otthonos. A kör alakú alaprajz ugyanis barátságos, családias hangulatot áraszt. A hatást csak fokozza, hogy a kupola közepén meghagyott nyíláson, az ún. oculuson át besüt a forró, kora nyári nap. Na, de álljunk meg egy szóra. Itt akkor lyukas a plafon? És mi lesz, ha elered az eső? Nos, akkor beesik. A templom kellős közepére. A padlóban elrejtett apró nyílások pedig elnyelik és elvezetik az esővizet. Felmosás megoldva, pont.
A Pantheonban körös-körül színes márványokat, korinthoszi oszlopokat, illetve timpanonokat látunk, azaz olyan elemeket, melyeket a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészet is előszeretettel alkalmazott. A helyzet az, hogy nem is nagyon érződik a Pantheon valódi kora. Persze az ókor óta azért volt itt néhány változtatás. Kikerültek például a pogány istenségek faragott képmásai. Bekerült viszont Raffaello Sanzio, illetve két imádott király, II. Viktor Emánuel és I. Umberto síremléke.
De most már kérem, hogy hagyjuk abba az izgés-mozgást meg a fel-alá sétálgatást. Hiszen zavarjuk vele a pünkösdvasárnapi misét. Ami javában tart. A tömeg épp egy zsoltárt énekel. Melyik is ez? Ja persze… A pünkösdi himnusz: a Veni Spiritus Creator. Azaz a Teremtő lélek, jöjj közénk.
És ebben a pillanatban megtörténik a csoda. Ugyanis vérvörös rózsaszirmok kezdenek hullani az égből, a kilencméteres, kerek nyíláson át. A tömeg pedig éljenez, integet, és közben mobiltelefonnal fotóz. (Hiába no, ez már egy ilyen modernkori csoda.) A virágzápor pedig megélénkül, majd lassan abbamarad. Ez pedig két dolgot jelent. Egyrészt, hogy a tetőn szorgoskodó tűzoltók zsákjaiból kifogyott a virág. Másrészt, hogy a szentmise hamarosan véget ér.
Az eredetileg „pogány” istenek (lásd: Vénusz és Mars) tiszteletére emelt Pantheont IV. Bonifác pápa szentelte keresztény templommá a 7. sz. elején. És elképzelhetően az ő nevéhez fűződik a pünkösdi rózsaeső szokásának meghonosítása is. Ha viszont tényleg így van, akkor Rómában idestova bő ezerötszáz éve hull a vörös virágeső pünkösdvasárnapon…
Kisté
(fotók: romewise.com; broketourist.net; susanwrightphoto.com)
